Holtpont. Komoly holtpont. Afféle, ami veszélybe sodorhatja az egész programot – és persze a megoldás keresése. Ez jellemezte az elmúlt két hetet.
Ezt a két hetet azért (is) vontam össze, mert nem akartam egy nagyon negatív bejegyzést írni. Márpedig az előző hét totál az volt. Elena elérte azt a pontot, ahol az összes utóbbi időkben végzett diétája befejeződött.
Tudtuk, hogy eljön ez a pont és igazság szerint nagyon váratlanul sem érkezett, mivel időben nagyjából itt fogyott ki a szufla korábban is a diétáiból.
Szóval Elena szépen lement. A hetek óta tartó koplalás, az egyre ócskább időjárás, a 3 gyermek miatti állandó „készenléti üzemmód” okozta energiacsökkenés és a hazug „édes élvezetek” elvonásából adódó addiktív csapások mind egyszerre zuhantak rá. Ennek pedig a (szerencsére nem túl durva) félrekajáláson túl egy másik, sokkal súlyosabb hozadéka is lett: motiváció vesztés némi könnyed depresszióba csomagolva.
Egyáltalán nem jött jól, de vártam már ezt a pontot valahol.
Ahogyan Elenának is mondtam: ha nagyon őszinték akarunk lenni pontosan ez az a pont, amiért elkezdtünk együtt dolgozni, ezért a pillanatért indult el az egész program, ezért vagyunk most itt. Hiszen idáig nélkülem is eljutott már több ízben. Úgyhogy erre most nem valamiféle tragédiaként kell tekintenünk, hanem a lehetőségként, amire tulajdonképpen majd másfél hónapja várunk!
És itt rögtön álljunk is meg egy röpke pillanatra, hogy elmondjam, amiről kevesen beszélnek, pedig kurva fontos:
Egy félrekajálás miatt NEM dobjuk a kukába az egész diétánkat!
Különösen akkor nem, ha már több hét kemény munkája fekszik benne!
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy lehet állandóan gyenge szarnak lenni és minden másnap hülyére zabálni magunkat, mondván, hogy ez még belefér, majd korrigáljuk a botlást.
Nem, erről szó sincs, mert egy ilyen folyamat már kudarc, sőt kudarc széria, nem botlás.
Az viszont, hogy másfél hónap EREDMÉNYES munkáját eldobjuk egy balul sikerült buli miatt, ahol bevertünk két szelet pizzát egy kólával, vagy nem tudtunk nemet mondani egy szülinapi tortaszeletre ugyanúgy hülyeség.
Nem berinyálni kell ilyenkor sem, hanem húzni egy nagyot a gyeplőn, és 200%-al beleugrani a folytatásba, hogy korrigáljuk a hibát.
De visszatérve Elena esetéhez, itt sajnos nem egy egyszerű botlásról volt szó, hanem lemerülésről, a lendület elvesztésétől és ennek volt a következménye a kis botlás. Ami ugye azt jelentette, hogy ide most tényleg kell valami nagyobb dobás, mert pont a motiváció sérült, ami a korrigálás alapfeltétele.
Úgyhogy a fenti lelkesítő hegyibeszéd letolása után két tanácsot adtam Elenának:
- kezdje el a meggyógyulása után abbahagyott extrém mennyiségű vitaminok újbóli szedését azonnal
- illetve a reggeli mozgás mellé iktasson be 20 perces otthon végezhető edzéseket minimum háromszor hetente.*
A komoly vitaminbombák, a mozgás által termelt endorfinnal és a bizonyos időnként betolt „lelkesítő motivációs beszédekkel” karöltve meghozták a kívánt hatást: Elena kb. 24 óra alatt „visszatért”. Sőt, egy kicsit még fel is pörgött.
Kilókban ez azt jelenteti, hogy bár egy kevés felszaladt rá természetesen, sikerült visszarántani a mélypont előtti 76 kilóra a tömegét. (Sőt: lásd a lenti képet!)
Szóval a konklúzió az, hogy vegyétek komolyan, nagyon komolyan – de ne adjátok föl egy elcsúszás miatt! Hiszen valahol pontosan ezt jelenti komolyan venni valamit, vagy valakit: hogy igenis tovább megyünk, a hibák ellenére – ha lehet még nagyobb elánnal..!
(Azt hiszem, lassan muszáj lesz foglalkoznom azzal a paradoxonnal, hogy hogy a fenébe fogy Elena a kétheti péntek esti borozgatásaitól???)
*A vitaminok mennyiségére, illetve adagolására, valamint az alkalmazott mozgásformákra a most átdolgozás alatt levő, teljes Diéta 2.0 anyagban részletesen kitérek.
