Elég mozgalmas hetet zártunk, amiben megérkeztek az első buktatók is…
A második héten egy 1400 kalóriás alapdiéta szerint kezdett el étkezni Elena. Kissé talán merész módon valamivel még a rá kiszámolt alap tápanyagigény alá is bementünk, de mint a képeken látható nem okozott csalódást a megoldás, szépen csúsznak le már most a kilók mindenféle mozgás és „bogyók” (ahogyan Elena nevezi a zsírégetést célzó táplálékkiegészítőket) használata nélkül is egyelőre.
Megjöttek viszont az első nehezebb napok. Az első olyan napok, amikor Elena megreccsent és amikor egyúttal lehetősége nyílt bebizonyítani, hogy kiváló választás volt a projektre.
…és szerencsére ezt meg is tette.
Én az első problémás napokat csak a negyedik-ötödik hét környékén vártam, de alaposan elszámoltam magam. Nem azért, mintha Elena gyöngébb lenne, mint gondoltam. És nem is azért, mert alapvetően ne tudnám jól felmérni a diétázó nők (emberek) lehetséges fejlődési és depressziós görbéit. Hanem azért, mert ezúttal nem számoltam pont az egyik legalapvetőbb tényezővel a képletben: az anyasággal.
Ugyanis Elena egyáltalán nem egy falási rohammal, vagy egy közös munkahelyi pizzázással kellett szembe szálljon. Hanem egy olyan gyermek-anya helyzettel, ami egyfelől (az elmondása alapján) rohadt nehéz volt, másfelől folyamatosan ment és jó sokáig is tartott, illetve egy része az egész éjszakáját, pihenését kinyírta.
(Írok is hamarosan egy rövid posztot ennek apropóján, hogy miért nagyon-nagyon fontos az alvása a diéta alatt. Na jó, mindig fontos, de ilyenkor még inkább az.)
Nem részletezem a szitut, mert ez nem egy családsegítő blog, de a lényeg, hogy egy jó meredek nap után, hulla fáradtan, totál kikészülve sem buktatta be a diétáját és nem zárta úgy a napot, hogy a szájából kilógó fél pizza mögött arról dünnyög kifogásokat, ki miért is hibás abban, hogy ez most nem sikerült neki.
Meg volt az ingere persze (nyilván) egy gigantikus chipses zacsiba fojtani a kikészült idegeit, de megértette, hogy ez semmit sem segítene. Sőt, legnagyobb meglepetésemre még azzal is teljesen tisztában volt, hogy már középtávon is inkább csak rontana a helyzeten.
Mert nem lesz ám jobb attól, ha félrekajálsz. Arra a néhány másodpercre igen, de aztán nem csak az érzéssel kell megküzdened, hogy már megint nem sikerült valami az életben amit elhatároztál, hanem a cukrok meg a fos kaják elképesztő kémiai pusztításával is, amit az agyra mérnek. Az ételadalékoknak álcázott idegmérgek és a finomított cukor addiktív támadásai és közvetlen hatásai is nagyon durván megtolják a lelki állapotodat – és egyáltalán nem a jó irányba.
Ennek tudatában szerencsére Elena beérte egy pohár borral, ami bár kicsit szintén kinyomta a kalóriakeretből, de klasszisokkal jobb volt úgy a szervezetének, mint a pszichikumának, mint egy késő éjszakai csokis-csülök parti.
Ezzel persze nem arra akarom presszionálni a világ diétázó nőit, hogy legyenek alkoholisták. Már csak azért sem, mert Elena ebben sem szállt el: ivott egy kicsit és aztán letette az üveget, mert tudja, hogy célja van. És ha véletlen nem tudná, akkor is van annyi lélekjelenléte mindig, hogy felhívjon engem és én azonnal tudatosítom benne.
Szóval így utólag már bevallhatom, hogy bár nem számoltam velük ilyen korán, de ezektől a pillanatoktól féltem a legjobban. Viszont úgy tűnik, hogy egy ilyen „terheléses” anyaság nem csak nehéz helyzeteket ad egy értelmes nőnek, hanem erős akaratot, kitartást és a mindig megújulás képességét is.
Persze nem lehet mindenki mellett ott egy Sándor Gergely, akit felhívjon ha para van, de pontosan ezért is írom le e sorokat ide, hogy egy nap majd másoknak is segítsenek erőt meríteni hasonló helyzetekben.
Olyankor, amikor annyira könnyű lenne a másik út – de mi mégis megértjük, hogy attól vagyunk emberek, hogy igenis nem mindig a könnyebb úton megyünk.
Mert célunk van.
És mert azt el is akarjuk érni.
Elena megértette aznap este ezt és még sokszor képes lesz erre, tudom.
Mert természetesen megyünk tovább – hajrá Elena!
